A féltékenység önmagam átverése. A féltékenységnek nincs köze a „féltett kincs”-hez. És a féltékenységnek végképp nincs köze ahhoz, hogy szeretném a társamat. Ha féltékeny vagyok, akkor éppen nagyon nem szeretem a másikat. Ekkor ugyanis nem fogadom el a társamat olyannak, amilyen. A féltékenység egy meglehetősen egoista érzés, és még ennél is rosszabb: félelem. Félek, hogy el leszek hagyva, hogy nem vagyok elég jó a másiknak, és próbálom áthárítani a saját felelősségemet.

(- Utállak. - Nos, én is utállak. És akkor mi van?)

Ha féltékeny vagyok, akkor az rólam szól, nem pedig a másik emberről. Ha féltékeny vagyok, akkor birtokolni akarok és félek, hogy elveszítek valamit, amit magaménak gondolok. Márpedig birtokolni a szó szoros értelmében, nem birtoklok semmit – bizonyos szinten még a saját életemet sem. Ha a fejemre esik egy tégla, akkor ez ennyi volt. Nem is beszélve a vagyonomról, amibe nyilván foggal-körömmel kapaszkodok, mégse temethetem el magamat a pénzemmel. Egy másik embert pedig végképp nem birtokolhatok. Még a gyerekemet sem. Hiszen akkor lőttek volna a fajfenntartásnak. Márpedig, ha van őszinte szeretet, akkor az az, amit a saját gyermekem iránt érzek.  A gyerekem ugyanis csinálhat bármit, azt a szeretetet, amit iránta érzek, semmi nem tudja elvenni. A gyerekem nem tud olyat tenni, hogy én ne szeressem.

Visszakanyarodva a párkapcsolatokhoz. A féltékenység a másik el nem fogadását, önbizalomhiányt, birtoklási vágyat és egyfajta paranoiát jelent. Persze mondhatom azt - mintegy mentegetőzésképpen -, hogy „én egy féltékeny típus vagyok, fogadd el”, de ez igazából azt jelenti, hogy „én egy birtokló típus vagyok, fogadd el!”. Ez nem vezet sehová. Ezzel ugyanis pontosan azt tudom csak elérni, amit igazából elkerülni szeretnék. Hogy a másik ember érzelmileg egyre jobban eltávolodjon tőlem. Nem hiszem, hogy volna ember a Földön, aki birtokolva szeretne lenni.

(- Ha engem akarsz, érdemelj ki!)

Ha társamra féltékeny vagyok, akkor az szerintem a legőszintébben azt jelenti, hogy adott pillanatban nem vagyok képes saját magamban látni az értéket. Mert az én féltékenységem az én érzésem, ami rólam szól, nem a társamról. Ha pedig biztos vagyok abban, hogy én egy értékes ember vagyok, akkor senkire és semmire nem leszek féltékeny, mert tudom, hogy igazából senki és semmi nem az enyém. Igen, ez már kicsit utópisztikus.

Lehet hibáztatni, meg lehet próbálni áthárítani a felelősséget, meg lehet próbálni érzelmileg „zsarolni” a másikat, hogy ő ilyen meg olyan, ő nem elég jó, ő hibás. De ez semmilyen körülmények között nem igaz. Ha nem működik egy kapcsolat, az nem egy, hanem két ember hibája.

(- Azt akarnám, hogy küzdj meg értem.)

Kapok ugyanis magam mellé egy idegen embert, és az vagy megfelel úgy, ahogy van, vagy tovább lehet állni, és keresni egy jobbat. De az az ember, aki társam lesz, nem fog megváltozni, és ráadásul minden bizonnyal ő is elég jó szeretne lenni. Nem ez a motivációja minden törekvésünknek? Hogy okosak, ügyesek, elfogadhatóak legyünk – emberi és társadalmi szempontból is? Ezért vannak kapcsolataink, ezért fontosak a barátok. Ezért különleges érték minden emberi kapcsolat – nem eldobható és főképp nem lecserélhető. Egy embert az alapján ítélünk meg, hogy hogyan viselkedik másokkal. És persze, vannak emberek, akikhez nem kötődünk. Ők előbb-utóbb nem is lesznek részei életünknek.

 A féltékenység tehát egy meglehetősen „kontra-produktív hiszti”, amivel csak az ellenkezőjét érhetem el annak, amit igazából szeretnék.

Meg kell nyugodni, és nyugodt körülmények között megbeszélni a problémákat. Nem megoldás, ha hisztizve pörgök a hátamon, mint egy 3 éves dackorszakos gyerek a boltban, aki nem kapja meg a jogosnak vélt csokiját.

Ugyanis lehet, hogy érzelmi ráhatással eleinte sikerül elhitetnem a másikkal, hogy ő hibás ezért vagy azért, és valószínűleg tényleg nem tökéletes. Hiszen akkor gép lenne, nem pedig ember. Az emberek pedig érző lények. De én döntöttem úgy, hogy őt választom társamul. És igazából én sem vagyok tökéletes, és én is hibázok.  

Nem birtokolhatok semmit, viszont együttműködhetek és megbeszélhetek dolgokat. Nincs másik út, ha nem egy zsákutcában akarok kikötni - egyedül. Társam nem fog megváltozni - olyan, amilyen. De el lehet várni dolgokat, le lehet fektetni szabályokat. Mégpedig abban az esetben, ha én is tudok viselkedni. Úgy, mint egy felnőtt ember. 

Persze vannak notórikus megcsalók. De, ha egy ilyen ember mellett kötöttem ki, akkor az az ő hibája, vagy az enyém? Az ő hibája, hogy ő ilyen és nem tud vagy nem akar változtatni, vagy az enyém, hogy őt választottam? Nem tudom, csak kérdezem... Mert, ha őszinte akarok lenni magammal, nyilván mindig tudtam, hogy milyen ember.

( - Nem foglak megbántani. - Igen, ezt már máskor is mondtad.)

Aki már átélt ilyen érzést, az tudja, hogy a féltékenység teher a féltékeny félnek is, és ha előjön a “zöldszörny”, olyankor a legnehezebb a lelki egyensúlyt megtartani, ilyenkor tud igazán „elszaladni velünk a ló”. És ha esetleg volt már alkalom, amikor beigazolódott a féleleme, még nehezebb kezelni. De idővel és sok önuralommal meg lehet tanulni ezt is. Ehhez azonban nem árt, ha felismerem, hogy miből fakad. Ha fontos a párom, fontos a kapcsolatom, őszinteséggel és sok-sok pozitív visszacsatolással segíthetünk társunknak a tanulásban, és idővel helyre állhat a rend. Ha mindkét fél akarja. A féltékenység azonban sok esetben már akkor alakul ki, amikor a másik már feladta a dolgot, amikor a másik elkezd egyre távolabb kerülni lelkileg. Innen pedig már nagyon nehéz visszakanyarodni.

Összegzésképpen, azt gondolom, hogy féltékeny akkor leszek, ha úgy érzem, hogy kihagynak a buliból. Ez pedig sérti az ember önérzetét. Ezért, ha féltékeny vagyok, az egyetlen megoldás, hogy előveszem legbűbájosabb oldalamat, és minden körülmények között újra elvarázslom a másikat, és türelmesen megvárom, amíg lenyugodnak a kedélyek. Vagy elmegyek, ha nekem úgy jobb. A döntés az enyém, és a saját viselkedésemért én felelek. Kész, pont.